Kora reggel keltem és miután nem tudtam mit kezdeni magammal a szállásomon így elindultam a városban. A Hanami ünnepségére érkeztem Japánba és talán azért is, hogy elszakadjak az otthoni környezettől. A Hanami egy több napon át tartó ünnepség Japánban, amit minden évben megszerveznek. Amely nem másról szól, mint a virágzó cseresznyefákról. Az emberek elvándorolnak ide, hogy gyönyörködhessenek benne. Vannak, akik egészen messziről érkeznek ezért a csodáért. Én csak az életem elől menekültem ide. Senki nem tudja, hogy hol vagyok, csak annyit tudnak, hogy jól vagyok. Ez nekem bőven elég. Itt senki nem ismert, nem botlottam bele ismerős arcokba és nem zaklatott senki. Csak egy voltam a sok ember közül, akiket egy kalap alá vettek az itteniek. Betérve egy kis vendéglőbe megreggeliztem, és közben néztem, ahogy zsong körülöttem mindenki. A felszolgáló az asztalok között cikázott, a főszakács pedig percenként megkongatta azt a kis harangot, ami fel volt neki szerelve a kiszolgáló ablaka fölé. Az emberek pedig percenként váltották egymást a zsúfolt kis helységben. A legtöbbje japán nyelven beszélt, amit nem igazán értettem és talán ez volt az igazi varázs. Próbáltam a gesztikulációjuk és a testbeszédük alapján kitalálni, vajon mit is mondhatnak. Ezzel mindig elszórakoztattam magamat, akár vendéglőben ültem akár a vonaton. Az emberek érdekesek, mikor nem értjük a nyelvet, amit beszélnek. Olyankor minden más hiszen nem fordulhatunk csak úgy oda hozzájuk megkérdezni, hogy „mennyi az idő?” vagy „milyen szép az időjárás”. Ilyenkor magunkra vagyunk utalva és a jó magyarázó képességünkre. Jelen esetben én kifejezetten élveztem, hogy senki nem ért meg engem és én se értem meg őket. Teljesen olyan érzés volt, mintha el lennék veszve egy idegen világban, mint mikor átkerül az ember egy harmadik világba ahol észre sem veszik.
Jó pár óra telt el így a vendéglőben ülve, mire felálltam és fizetvén tovább indultam a városban. Céltalanul bolyongtam és nézelődtem a kirakatok között. Megállva egy porcelán portékát áruló bolt előtt újra felhangzottak bennem a múlt emlékhangjai. Hányszor hallottam, hogy nem vagyok elég jó. Hányszor kellett elviselnem a jogtalan szemrehányást és a felrótt dolgokat. Az egyetlen bűnöm az volt, hogy élni akartam. Szerettem volna úgy élni az életemet, ahogy én elképzeltem. Nem vagyok se szent, se jó ember. Csak egy átlag hétköznapi ember, tele hibákkal és álmokkal. Vannak dolgok, amelyek mások számára hitvány kis semmiségek, nekem mégis a mindent jelentik. Ez nem nagy dolog, hogy elfogadják, úgy vélem. Nekik mégse ment. Ezt is el akarták tőlem venni, meg akartak fosztani attól, ami boldoggá teszi, ami mosolyt csal az arcomra, és ami támaszom a nehezebb időszakokban. Meg akartak fosztani attól, aki vagyok, önmagamtól. Sok száz talán millió ember így él tudom, de nekem nem ment és nem is megy. Inkább ne éljek sehogy, minthogy ilyen életet kényszerítsenek rám. Minden elmúlt dolog ellenére szeretem őket. Tiszta szívemből. Ezért is jöttem el kis időre, hogy távol mindentől és mindenkitől átgondolhassam a dolgokat. Nem akartam, hogy a megbánás, a fájdalom, az elfojtott fájdalom a meggondolatlanság útjára tereljen. Tiszta fejjel akartam gondolkodni, úgy hogy közben senki nincs rám befolyással. Ki akartam mindenkit zárni a fejemből, szükségem volt rá! Nagyot sóhajtottam és tovább sétáltam, elvegyülve az embertengerben. Lehajtott fejjel mentem amerre vitt a lábam, miközben a finom tavaszi szél lágyan cirógatott. Milyen könnyű is lenne az élet, ha olyan lennék, mint a szél. Bejárja az egész világot, mindent lát, mindenfelé jár és szabad. Legfőképp ezt irigyeltem tőle! Szabad! Arra megy, oda és akkor, amikor akar. Nem köti meg senki, nem akarja korlátok közé zárni és be fogni senki. Van, aki szereti, van, aki nem és van, aki elviseli. Azonban mindezek ellenére a szél nem foglalkozik velük. Talán ő teszi jól? A sok fajta vélemény ellenére is, jelen van és teszi azt, amit mindig. Nem törődik másokkal, az emberekkel, a Nap, a Hold és a felhők sem érdekli. Járja a Földet éjjel és nappal. Követhetném a példáját, hiszen a kitartása lankadatlan. Viszont a szél magányos. Hiszen a Nap és a Hold egymást váltja, mintha egymás párjai lennének. De a szélnek van párja? Nincsen. Kitartása ellenére szomorú élete lehet. Az is lehet, hogy tévedek. Neki talán így jó. Felnéztem a szikrázó kék égre és megráztam a fejemet. Ezer meg egy gondolat cikázik egyfolytában a fejemben, és nem tudom abbahagyni. Mindig jön egy újabb és újabb gondolat, amelyen elvitázok magamban akár órákig. Most már tényleg irigylem a szelet, ő biztos nem rágódik annyit, és nem vitázik önmagával. Felpillantva láttam, hogy megérkeztem a város azon részéhez, ahol az ünnepséget tartják. Körbenézve a lélegzetem is elállt. Gyönyörű volt a táj, a virágzó meseszép cseresznyefák által. Mindenhol emberek sétáltak és csodálták a fák könnyed kecsességét. Mennyire varázslatos. Egy évben csak egyszer, ilyenkor virágzik és mégis mennyi örömöt ad az embereknek. Ámuldoznak, csodálkoznak, gyönyörködnek, mosolyognak, nevetnek és örülnek. Örülnek ennek a különleges tavaszi csodának, amit a természet ajándékoz nekik évről évre. Nem drága, nem is olyan, amivel el lehet dicsekedni, és mégis különleges. Ilyen az igazi csoda. Egy kicsit olyan ez, mint a szeretet. Behunytam a szemem és felrémlettek előttem az ismerős sorok. Hogy is volt?
Igen, ez igaz úgy hiszem. Ez a tavaszi csoda is ilyen. Lassan elindultam a fák között és a természet alkotása mellett az embereket is figyeltem. Itt nem számított, hogy szegény vagy, vagy gazdag. Ez valami olyan volt, amiért nem kellett fizetni és egyenlőnek számított mindenki. Nem volt érdek, nagyképűség és lenézés. Olyan volt, mintha a virágzó fák elhozták volna ide a szeretet. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. Bár elismerem, ott a sok boldog ember között kicsit magányosnak éreztem magam, elhagyatottnak. Akár egy játék, amelyet megunt a kis gazdája és kidobott. A kukában heverve, egy csodára várva ugyanígy érezheti magát minden játék. Oldalra pillantva, megtorpantam és még lélegezni is elfelejtettem. Egy csokoládébarna szempárral találtam szemben magamat. Csupán egy szempillantásnyi időre, ugyanis a szempár gazdája eltűnt. Ki lehetett vajon Ő? Bár rövid ideig láttam csak, mégis megfogott ez a szempár. Melegséget árasztott a tekintete, együttérzést, törődést és valami apró csillogás is volt benne. Megbabonázott egy szempár! Őrület. Talán ez is egy a cseresznyefák csodái közül? Akaratlanul is arra mentem amerre eltűnt előlem. Kíváncsi voltam, meg akartam tudni, hogy ki az, aki rabul ejtett a tekintetével. Egy órás kutatás után azonban feladtam. Rengeteg emberbe botlottam bele, de egyiknél se láttam azt a szempárt, amelyet kerestem. Pedig jó pár barna szemű emberbe belebotlottam. Nagyot sóhajtva ültem le a fák között csörgedező kis patak partjára és hagytam, hogy a fű a lábamat csiklandozza. Behunytam a szemem és újra meg újra felidéztem azokat a barna szemeket. Talán soha nem látom már többet, de ez a pillanat örökre belém vésődött. „A szem a lélek tükre” állítja a mondás. Ha ez igaz, akkor ennek az illetőnek van a legszebb lelke. Tiszta, meleg és gyönyörű. Csakis ilyen lehet egy ilyen szép szempár gazdájának a lelke. Egy ideig csak a szél és a patak csordogálása törte meg a csendet, majd kis idővel léptek zajára figyeltem fel. Hátra volt hajtva a fejem és mikor kinyitottam újra az oly’ keresett szempárral találtam szemben magamat. Hirtelen, mint akibe belecsíptek úgy ugrottam fel a földről. Most nem akartam elengedni. Meglepődtem mikor az előttem álló fiúra, néztem. Lelki szemeim előtt egy izzig-vérig japán fiút képzeltem el, akinek éjfekete haja van, csábos mosolya és elbűvölő megjelenése. Ehelyett egy európai fiú állt előttem. Tekintetem végigjárta őt, amit ő csak mosolyogva „viselt” el. Fekete sportcipőt viselt, hozzá színben passzoló szűk nadrággal. Fehér trikó simult feszes mellkasára, amire egy piros-fekete kockás inget vett fel, félig begombolva. Karját számos tetoválás borította, haja éjfeketén virított a rózsaszín fák között és féloldalas csábos mosoly volt az ajkán. És a szeme. Ez volt az a szempár, amely ellopta a szívemet.
- Szia –mondta és mikor megszólalt a világ, mintha elnémult volna
Tuti nem vagyok normális, hogy így reagálok egy idegen fiú közelségére.
- Szia –mondtam én is elhaló hangon
Ezután csönd állt be közöttünk, amely meglepő módon nem volt kínos.
- Te európai vagy. –mondtam ki ezt az igen értelmes mondatot
- Igen. Félig pakisztáni vagyok, egyébként Angliában élek. –mosolygott
- Így már érthető az éjfekete hajad –sóhajtottam
- Az előbb láttalak a fák között.
- Ahogy én is téged. Pontosabban a szemedet csak –pontosítottam
- A te szemed igen beszédes. Valami bánt téged –mondta és leült a fűbe
- Nincs semmi –tagadtam és leültem mellé
- Tudod ugye, hogy a szem mindent elárul? Az nem tud hazudni, titkolózni és elrejteni az igazat. –nézett rám
Erre lesütöttem a szememet és a talajt kezdtem el fixírozni. Egyszerre bűvölt el és ijesztett meg, hogy valaki olyannal találkoztam, aki látja azt, amit mások nem. Ő látta a lelkem fájdalmát, amit soha senki eddig. Megijesztett mégis vágytam rá, hogy valaki ezt észrevegye és figyeljen rám.
- Eddig nem tudtam –motyogtam
- Igen, ezt sejtettem. Hiszen oly’ könnyedén kitárulkoztál felém. –mondta
- Akaratlanul történt. –válaszoltam
- Nem hiszem. Ahogy én se akaratlanul néztem rád. A te tekinteted már korábban megfogott engem, így hát én is meg akartalak téged fogni. Csak reménykedtem, hogy sikerül –ült közelebb
- Szándékosan tetted? –kaptam fel rá a fejemet
- Pontosan. –bólintott
- Miért?
- Mondtam már. Gyönyörű szép szemed van, olyan akár a vad hullámzó óceán. Emellett rettentő beszédes szemed van. Ahogy ott sétáltál a fák között, akár egy meggyötört angyal. –magyarázta
- El se hiszed, mennyire távol állok én ettől a hasonlattól –motyogtam ismét
- Lehet, nem ismerlek, a nevedet se tudom, azt se tudom ki, vagy és hogy honnan jöttél. Amit megjegyzem te, legalább már tudsz rólam. De ismerem az embereket. Akinek ilyen szeme van, az nagyon is közel áll hozzá. Máskülönben hogyan láthatnám azt a mérhetetlen szomorúságot és magányt a tekintetedben? Erre csak az őszinte emberek képesek. –magyarázta türelmesen
- A bűnbánó emberek is képesek erre. Akik bűneik elkövetése után érzik ezeket, az érzéseket.
- Valóban. De a szomorúság nem társul mellé. –tette a kezét az enyémre
- A magány velejárója ez az érzés. Talán ez van az én életem tekercsére írva –néztem le a kezünkre
- Vagy csupán rossz tekercset nézel. –mondta
- Nem hinném –ráztam meg a fejemet
Kezét óvatosan az állam alá csúsztatta és maga felé fordított. Először nem mertem ránézni, majd lassan felemeltem a fejemet. Ilyen közelről még jobban megdöbbentett a tökéletessége. Gyönyörű volt a szeme és most is melegséget árasztott.
- Miért? –kérdeztem megint
- Nem kell az életben mindenre választ kapnunk. Vannak véletlenek és vannak egyszerű csodák. Írjuk ezt a virágzó cseresznyefák listájára. –simított végig a hajamon
- Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem ezt a csodát –néztem kitartóan a szemébe
- Nem a mi posztunk eldönteni, ki mit érdemel meg. De ha már ezt hozta a sors, akkor miért utasítanád el? –kérdezte
- Az álom, ha felébredek, fájó tud lenni –mondtam
Előredőlve kicsit közelebb hajolt és úgy suttogta a fülembe.
- Ez nem álom. Ébren vagy és én nem megyek sehova –suttogta halkan
Éreztem, hogy a szememben könnyek gyűlnek, majd végigszánkáznak az arcomon. Hinni akartam neki, hinni akartam abban, hogy van még boldogság a pokol után. Hogy mindenkinek jár még egy esély az élettől. Talán mégis van valaki, aki meglátja bennünk a szépséget akkor és pontosan akkor, mikor mi magunk nem találunk se, szépet se jót. Remegő kézzel kissé bátortalanul és sután öleltem át majd bújtam a mellkasához. Ő átkarolt és szorosan húzott magához. Úgy ölelt, mint aki meg akar védeni mindentől, a világ összes bajától és gonoszságától. Éreztem bódító illatát, amely olyan volt akár a kábítószer. Hallottam heves szívdobogását és éreztem, ahogy megremeg egész testében. Elhúzódtam tőle annyira, hogy felnézhessek rá. Láttam, ahogy a szája sarka megrándul majd féloldalas mosolyra, húzódik.
- Látod, mit teszel velem. Ezt nem éltem még át soha, pedig számos lányt tartottam már a karjaimban. Megbabonáztál –döntötte homlokát az enyémnek lehunyt szemekkel
- De...-kezdtem, azonban ő közbevágott
- Nem kell valakit ismerni ahhoz, hogy tudd rá vártál egész életedben. A szív tudja. És az enyém, most azt súgja, hogy ne engedjelek el. –simogatta a hátamat
- Ha a karjaidban is ér a vég, akkor se megyek sehova. Itt akarok lenni veled. Melletted lenni ameddig csak lehet és még utána is.
- El sem tudnálak engedni. Egy napot nem tudnék ezek után nélküled élni. Megőrzök minden egyes pillanatot, hogy örökre a szívemben tartsalak. –ölelt újra magához
Végigsimítottam a haján és arra gondoltam, hogy ez valóban az élet csodája. Mikor nem találtam már kiutat megkaptam Őt az élettől. Még ha ez is lesz az utolsó döntés, amit meghozok az életben, nem hátrálok meg. Ő számomra az, aki okot ad az életben maradáshoz, erőt ad a folytatáshoz és támaszt ahhoz, hogy újra és újra felálljak.
- Örökre?
- Örökre –mosolyodott el és lágyan megcsókolt
