Christmas magic

Álmosan nyitottam ki a szememet, és tapogattam magam mellett az ágyat. De mikor csak a hideg takarót és lepedőt tapintottam meg, felültem és megdörzsöltem a szememet. A szobában sötétség volt, a folyosóról szűrődött be némi halvány fény. Rápillantottam az órára és láttam, hogy hajnali 3 óra van. Kitakaróztam és a köntösöm után nyúltam. Daisy mostanában rendszeresen felébred minden este, de általában én szoktam felébredni először hozzá. Ahogy kinyitottam halkan az ajtót arra gondoltam, hogy talán ez is egy kisebb Karácsonyi csoda. Merthogy Szenteste volt, vagyis már túl voltunk rajta. Harry és az én családom is nálunk voltak, és olyan éjfél körül mentek el, így mi is csak nemrég kerültünk ágyba. Nesztelenül lépkedtem mezítláb a szőnyegen, és mikor bekukucskáltam Daisy szobájába, meglepődve konstáltam, hogy sem a kislányunk, sem Harry nincs a szobában. Szemöldök ráncolva indultam tovább a folyosón és a lépcső felé kukucskáltam. Ha felébred Daisy Harry általában vagy a szobában, vagy a folyosón sétál vele. Nem értettem, hogy merre tűnhettek. Talán Daisy szomjas volt, és Harry lement a konyhába teát készíteni neki? A kíváncsiságtól vezérelve lépkedtem lefele a lépcsőn, és az aljába érve elfojtottam egy feltörő sóhajt. Ugyanis Harry a nappaliban volt, karjában Daisy-t ringatva. Ajkamba harapva dőltem neki a korlátnak és néztem végig rajta. Csak egy melegítőnadrág volt rajta, ami hanyagul lógott a csípőjén, felül pedig félmeztelen volt. Háttal állt nekem, de ahogy Daisy-t ringatta, jól láttam, ahogy a hátizmai megfeszülnek, a mozgása nyomán. Kicsit oldalra fordult, ahogy Daisy-nek magyarázott a Karácsonyfa előtt, így megpillanthattam a tetoválásait is, amit úgy imádtam rajta. Azt tudni kell, hogy óriási fánk volt, mivel egy örök gyermek volt a házban, aki ragaszkodott a beltéri magassághoz igazodó Karácsonyfához. Mire végeztünk a díszítéssel meseszép lett a fa, és valam oknál fogva, a kis hercegnőnk szerette, ha ott ringattuk őt. Elmosolyodtam, mikor meghallottam mély, mackós hangját, ahogy a picinek magyarázott. 

-    Látom, tetszenek a Karácsonyfa színes égői. –mondta – Azt hiszem a mami nagy bajban lesz, ha felnősz, mert már ketten leszünk, akik nagy fát fognak követelni

Olvadoztam rajta, ahogy magyarázott, és közben lágyan ringatta a picit. Harry rajongott a lányáért, néha képtelenség volt elválasztani őt tőle. Volt, hogy éjszakába nyúlóan ült a kiságya mellett, és nézte, ahogy Daisy alszik. Ilyenkor én őt nézem, és a szívemet mindig elönti a melegség és a szeretet illetve a szerelem. Bizonyította, hogy nem csak, mint barátként, párként fantasztikus, hanem apaként is. Daisy egyértelműen apa szeme fénye volt, és ezt a többiek is észrevették. Amióta nagyobbacska lett, ha teheti, mindenhova magával viszi őt. Vagyis minket. Ebből eleinte súlyos viták voltak, de aztán beletörődtek abba, hogy Harry önfejű és konok. Ráadásul rájöttek, hogy jó hatással vagyunk rá, ugyanis azon kívül, hogy maximumon túl nyújt, egyfolytában mosolyog, ha ránk pillant, és meglátja Daisy széles mosolyát, amit apa jelenléte vált ki belőle. Így hát szépen beletörődtek abba, ha azt látták a koncertek előtt, hogy Harry Daisy-vel a karjában rohangál a backstage részlegben. Vagy épp eltűnik fél órára, mert ő akarja elaltatni a lányát. De ne gondoljátok, hogy engem kitúr úgymond, mert nem így van. Folyton arról áradozik, hogy mennyire csodálatos az anya-lánya kötelék, ami közöttünk van, és ő az anyaságot egy igazi csodának fogja fel. Eleinte zavarban voltam, mikor a kis manót szoptattam, és Harry ragaszkodott ahhoz, hogy bent legyen velem. Pár alkalom után aztán már teljesen megszoktam a jelenlétét, sőt megnyugtatott. Mindig mellém feküdt, átkarolt védelmezően minket. és ragyogó szemmel nézte, ahogy eszik Daisy. Közben pedig halkan romantikus dolgokat, és bókok hadát súgta a fülembe. Nagyot sóhajtottam, amit Harry valószínűleg meghallhatott, mert felém fordult, mintha mágnesként vonzottam volna. Elmosolyodott mikor meglátott, majd kinyújtotta felém a kezét. Lementem a lépcsőn és hatalmas meleg kezébe csúsztattam az enyémet. Mellé érve szorosan húzott magához egy kézzel és lágy csókot adott. Mellkasához bújtam és néztem, ahogy Daisy laposakat pislogva pihen a karjában. 

-          Nézd csak hercegnőm, megjött a mami is –suttogta halkan

-          Sssh ne ébreszd fel –simítottam végig a hátán

-          Már vagy fél órája lent vagyunk, és ez a kis huncut kislány nem nagyon akar elaludni –mondta

-          Olyan akár az édesapja –néztem fel rá

-          Azért van benne bőven a gyönyörű anyukájából is –mosolygott rám

Végigsimítottam Daisy arcocskáján, mire hatalmasat ásított, amire mindketten elolvadtunk. Daisy volt a mindenünk és rajongtunk érte. Harry leült a kanapéra, én pedig mellé bújtam és néztük, ahogy a manóka lassan elalszik. 

-          Köszönöm –mondta váratlanul Harry

-          Mit? –néztem fel rá

-      Hogy vagy nekem, a szerelmedet, hogy megmutattad milyen az igazi boldogság, és mert egy ilyen tündéri kislánnyal ajándékoztál meg –mondta

-       Mindezért én is hálás vagyok neked. Ti vagytok az életem értelmei, akiket nagyon szeretek –mondtam

-          Szeretlek kicsim –húzott közelebb magához

-          Én is szeretlek Harry –bújtam hozzá

-          Boldog Karácsonyt Daisy, álmodj angyalkákkal –puszilta meg Harry a kis pofiját

Boldogan sóhajtottam, és Harry mellkasához bújva néztem a Karácsonyfát. Az égők rajta úgy ragyogtak akár a csillagok és arra gondoltam, hogy ennél jobban nem is lehetnék boldog. Azt kívántam, hogy ez a karácsonyi csoda kísérje végig az életünket, és járjon át az érzése, az év minden napján. Mert nincs is jobb érzés, a békességnél, a boldogságnál és a szeretetnél. Boldog Karácsonyt!

Különös üzenet, különös lány...

Sziasztok! Az előző kis novellám után, itt a második, amit szeretnék megosztani Veletek. Van ami csak úgy szívből jön és lehet nem a legnagyszerűbb alkotás, mégis az ember szívéhez nő. Ez a novella számomra ilyen. Remélem elnyeri a ti tetszéseteket is. Betti xx

Lehajtott fejjel sétáltam a sötét utcán sodródva a tömeggel. Páran elrohantak mellettem, meg-meglökve a vállamat, lerántva a táskámat, de nem törődtem velük. Arra gondoltam, hogy olyannak kéne lennem most, mint a többi embernek, aki most a koncertre tart. Vidámnak, sőt mit vidámnak, nagyon boldognak! Erre az estére vártam mindig, hogy láthassam a kedvenceimet élőben. De most még egy mosolyra se voltam képes. A hideg esti szél a hajamat és a kabátomat tépte s én nem tettem semmit. Semmi nem érdekelt. Az elmúlt napok eseményei után, talán csak a magányra vágytam. Nem maradt senkim. Senki, aki megölelt volna, aki a fülembe suttogta volna, hogy szeretlek, és mindig itt leszek neked. Senki. Gondolataimat az aréna felől felhangzó hangos zene zavarta meg. Hunyorognom kellett az erős fénytől, ami csípte a szememet és megzavarta az érzékeimet. 

Egykedvűen csoszogtam át az út másik felére és beálltam a bejárat előtti sorba. Körülöttem csupa izgatott lány volt, akik csinosabbnál csinosabb ruhákba voltak öltözve. Közönyösen gondoltam arra, hogy rajtam egy farmer, fekete ing és szürke bakancs van. Talán ezért néztek engem olyan feltűnően. De ahogy sok minden más, ez sem érdekelt. A jegyszedőre rá se nézve adtam oda a jegyemet és üveges tekintettel néztem, ahogy lekezeli a jegyet. Megmondta, hogy merre menjek, hogy odaérjek a helyemre, majd tovább tessékelt. Tekintetemmel körbenéztem a csarnok előterében majd tovább indultam a lépcsők felé. Felérve a részlegbe ahol a helyem volt láttam, hogy már sokan ott vannak. Mindenki zenekaros pólóban volt szinte és egymással ugrálva sikongattak örömükben. Más esetben talán még hozzájuk hasonlóan is viselkedtem volna, de jelen pillanatban csak levettem a kabátomat és leültem a helyemre. Ezután kezdődött a várakozás. Megtelt körülöttem a csarnok, pedig az O2 nem volt kicsi. 1 óra is eltelt, mire nagyjából mindenki megérkezett. Irreális módon még akkor is a helyemen ültem, mikor az elő zenekar lépett ki a színpadra. Képtelen voltam jó kedvet tettetni, miközben belül ordítottam. A következő fél órában az egész aréna tombolt, ugrált, énekelt, kiabált és sikítozott. Aztán elcsöndesedtek majd vártak. Így telt el újabb fél óra. Majd ismét elsötétedett az aréna, és megjelent az oly’ várt videó. Ha a mellettem álló lány nem rángat fel a székemről, valószínűleg képes lettem volna a továbbiakban is ülve maradni. Közel voltunk a színpadhoz, az oldalánál lévő lelátón voltunk a második sorban. 

Mikor a fiúk kirohantak a színpadra hatalmas ordítás közepette, gyakorlatilag sokkal közelebb voltunk hozzájuk, mint azok, akik elől a színpad előtt álltak. Nem sokat érzékeltem az egészből, a koncert elkezdődött, engem minden oldalról lökdöstek és próbáltak rávenni a „bulizásra”. Miután nem ment feladta a mellettem álló lány, majd átölelt váratlanul. Meglepett a tettével. Nem ismert, azt se tudta, hogy ki vagyok, de megölelt. Sután öleltem vissza, kezeimet a hátára tapasztva viszonoztam a gesztust. Miután elengedett még egyszer megsimogatta a karomat, majd a koncertre figyelt. Melegség öntött el. Hálás voltam neki érte így próbáltam nem annyira „savanyú” látványt nyújtani. Egy rövid szünet erejéig lementek a fiúk a színpadról, a kivetítőn egy videó jelent meg és egy férfi bejelentette, hogy aki akar, az most írjon tweet üzenetet a fiúknak. Mindenki őrülten kapta elő a telefonját és pötyögte a kérdését, üzenetét. Hirtelen azon kaptam magam, hogy én is előveszem a telefonomat és pötyögni kezdek. Automatikusan cselekedtem, még én se tudtam miért teszem. Abban biztos voltam, hogy nem fogják az enyémet kiválasztani, de jó volt leírni. 

Ezután folytatódott a koncert és a fiúk pörögtek tovább. Aztán elérkezett a tweet üzenetek felolvasása. Addigra már minden fiú választott egyet. Leültem a helyemre, mert kicsit szédülni kezdtem és forgott velem az aréna. A mellettem álló lány kicsit aggódva fordult felém, de mikor kérdésére megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, vonakodva, de a fiúk felé nézett újra. A legtöbb tweet vicces, jópofa és kedves volt. Harry maradt utoljára. Szavai hihetetlen hatással voltak rám. 

-          Az én tweet-em egy igen különleges üzenet. Nem vicces és mégis azonnal elsőre megfogott. Szerettem volna rá válaszolni és szeretném meg tudni, hogy ki küldte. –mondta mély rekedtes hangon

-          Lássuk azt a tweet-et!! –kiáltotta Louis 

Lélegzetvisszafojtva néztem fel a kivetítőre és mikor megláttam, hogy az én tweet-em az, úgy éreztem, mintha minden levegőt kiszippantottak volna a tüdőmből. A szemeim elkerekedtek, a szívem pedig hevesen kezdett el dobogni. 

„Mit tehet az ember, mikor a saját családja megtagadja? Hogyan folytassa az életét, merre induljon tovább? Van egyáltalán értelme küzdeni?” 

Meredten bámultam a sorokat, amiket korábban a telefonomra bepötyögve küldtem el. Nem, ez nem lehet. Ezt mégis hogyan? Pont az enyémet választotta ki. 

-          Ez igen komoly üzenet –mondta Liam és hallottam a hangján, hogy remeg

-          Ez…erre nem tudok mit mondani –mondta Zayn elhaló hangon 

Louis és Niall nem tudott semmit mondani, csak megrázták a fejüket. 

-     Akárki is, vagy aki ezt írta, a válaszom igen! Van értelme! Lehet, hogy a családod megtagadott téged, de emiatt egy percig ne add fel azt, aki vagy! Kövesd az álmaidat, amelyek korábban is már éltettek. Soha, hallod SOHA ne add fel! Ne másokért tarts ki, ne azokért, akik nem értékelnek. Önmagadért! Mert te és igen te egy csodálatos ember vagy. Hallod? Váltsd valóra az álmaidat, váltsd valóra azt, aki vagy! Nehéz lesz erősnek lenni, de te sem akarod feladni. Különben nem írtad volna meg ezt nekünk. –mondta Harry és a végére elcsuklott a hangja

Nem tudtam mit reagálni erre. Némán folytak a könnyeim az arcomon. Hogy lehet ez? Egy olyan fiú, aki nem is ismer, azt mondta rám, hogy csodálatos vagyok. Ezt még soha senki nem mondta nekem. A szavai megérintettek és összetörtek. A fülemben visszhangoztak tovább és egyre erősebben hallottam őket viszont. Már szinte zokogtam, mikor meghallottam Louis hangját. 

-          Ki írta ezt a tweet-et? –kérdezte

Erre mindenki forgolódni kezdett, hátha meglátja az illetőt. De én nem jelentkeztem, még csak fel se álltam. Meredten bámultam magam elé, miközben a könnyeim még mindig az arcomat mosták.  A fiúk ahányan voltak annyi felé néztek reménykedve, de semmi. Már a közönség soraiban álló rajongók is segítettek, és már épp feladták volna, mikor a mellettem álló lány elkiabálta magát. 

-          Itt van!! Ő írta a tweet-et!! –kiabálta teli torokból 

Ezt még megismételte jó párszor, mire a többiek, akik körülötte álltak, segítettek neki a kiabálásban. Rémülten kaptam rá a tekintetemet, amely egy riadt vadéhoz hasonlíthatott. Mikor a fény rám vetült és a fiúk észrevették a lányokat, kapkodva álltam fel. 

-          Ott van! –kiabálta bele Niall a mikrofonba 

Meg se bírtam szólalni, mindenki engem nézett. Majd felkaptam a kabátomat és elkezdtem felfelé rohanni a sorok között. Úgy éreztem, ha ott maradok, akkor megfulladok bent. Hallottam néhány hangos és zavarodott hangot, de nem álltam meg. Hallottam, hogy valaki után kiabálnak, de addigra már kiértem a folyosóra. Lerohantam a lépcsőn miközben kapkodva vettem fel a kabátomat. Kilöktem a kétszárnyú ajtót, ami az előtérbe vezetett és mikor már a bejárati csarnokban voltam, meghallottam….Őt. 

-          Állj meg! Kérlek! –kiabálta egy ismerős rekedt hang 

Döbbenten fordultam hátra, mikor láttam, hogy Harry az. Ő futott utánam. Megráztam a fejemet, néhány tincs a sírástól tapadós arcomra ragadt, és futottam tovább. Nem akartam ebbe őt belerángatni, már így is baja lesz, hogy elrohant a koncertről. Odakint szakadt a hó és még hidegebb volt, mint mikor jöttem. A talaj a hó miatt csúszott a lábam alatt, de nem álltam meg. A hó az arcomba vágott és a csípős szél se esett jól. Hunyorogva futottam és igyekeztem nem elüttetni magam egy autóval sem. Hátrafordulva láttam, hogy Harry még mindig ott fut mögöttem. Egy száll ingben és tornacipőben, ami a koncerten volt rajta. Meg fog fázni! Erre egy kis hang a fejemben megszólalt 

„Miattad fut! Állj meg!” 

Nem hallgattam rá, helyette betértem egy parkba és reméltem, hogy feladja. De nem tette. Egyenletesen futott mögöttem én pedig már kezdtem kifulladni. A sírás és a hideg levegő, ami torkomat egyszerre marta, megtette a maga hatását. Levegő után kapkodva rogytam le a földre miközben erősen ziháltam. Lehunyt szemmel vártam, hogy mi fog következni. Két kezet éreztem meg a vállamon, majd lassan felemelt. Engedtem neki, arra nem volt erőm már, hogy sírjak. Lehajtott fejjel álltam meg vele szemben, a cipőjét fixíroztam. A nadrágja és a lába csupa hó volt, valószínűleg átfázhatott már. 

-          Nézz rám, kérlek –mondta és lágyan felemelte a fejemet 

Gyönyörű zöld szemei voltak, amelyek most csupa aggodalmat tükröztek. Nem szánalmat láttam a tekintetében, sokkal inkább melegséget. 

-          Tudom, mit élsz át. Miért futottál el? Bajod is eshetett volna –simogatta meg az arcomat

-          Már bajom esett. Ezen nem tud senki segíteni –mondtam halkan

-          Senki nem képes azonnal begyógyítani a fájó szívet. Idő kell hozzá, türelem és szeretet. –mondta

-          Akkor soha nem fog begyógyulni. Az utóbbiról még csak nem is álmodhatok –motyogtam

-          Miért? Miért ne? Miért látod magadat ennyire negatívan? Lehet, hogy a családod nem ért meg, de attól nem vagy rossz ember. Te is megérdemled a szeretetet, a gondoskodást, az ölelést –mondta

-          Hagyd abba –fordítottam el a fejemet 

Szavai ismét áttörtek bennem egy falat és sírni kezdtem. Harry nem szólalt meg, helyette lágyan magához ölelt. Mikor érezte, hogy nem ellenkezem szorosabban húzott magához. Arcát a hajamba fúrta és úgy ölelt szorosan, amíg én a pólóját áztattam. 

-    Shh tudom, hogy nagyon fáj. Semmi baj, sírd csak ki magad –mondta és hangja a legszebb dallamként csengett

Nem próbált meg mindenféle üres szavakkal vigasztalni, egyszerűen csak ölelt, és lágy szavakat suttogott. Pontosan azt tette, amire szükségem volt. Mellettem volt és törődött velem. Mikor megnyugodtam, eltolt magától. 

-    Engedd, hogy segítsek. Hadd maradjak melletted, hadd szeresselek! Feltétel nélkül –fogta kezei közé az arcomat

-          Nem lehet, én csak kolonc lennék én….-dadogtam, de ő közbevágott

-       Ne beszélj butaságokat! Szükséged van valakire aki szeret. És ez a valaki én szeretnék lenni. Eltörölni minden fájdalmad és bánatod. A csókjaimmal elfeledtetni, a fájdalmas órákat, pillanatokat, emlékeket. Az karjaimba vonni és elmondani ezerszer, hogy vigyázok rád és biztonságban vagy. Engedd meg nekem –suttogta és a szemei úgy ragyogtak akár a smaragd

-          Én nem adhatok neked semmit…én csak én vagyok –motyogtam

-        Te pont az vagy aki vagy és ezt soha ne bánd. Jó ember vagy, akivel sok rossz dolog történt. Ne zárj ki az életedből. Igen tudom most találkoztunk csak, de nem akarlak elengedni és nem is tudlak. Melletted akarok lenni, hogy érezd a szerelmem. –mondta és az arcán könnycseppek csorogtak végig

-          Ne sírj Harry! Kérlek, értem ne sírj. –töröltem le a könnyeit

-          Kérlek engedd meg… -most már szinte suttogott

-          Megengedem…. megengedem –ismételgettem remegve 

Harry szemei felcsillantak majd szorosabban ölelt magához ismét. A hó egyenletesen hullott közben, lassan ellepve minket is. 

-    Minden fájdalmadat el fogom törölni, minden egyes könnyedet le fogom csókolni. Te vagy számomra a mindenem –bújt hozzám

-     Nem tudom mivel érdemeltelek ki az égiektől, de köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél –motyogtam sírástól elszorult torokkal

Hanami with you Zayn Malik

Kora reggel keltem és miután nem tudtam mit kezdeni magammal a szállásomon így elindultam a városban. A Hanami ünnepségére érkeztem Japánba és talán azért is, hogy elszakadjak az otthoni környezettől. A Hanami egy több napon át tartó ünnepség Japánban, amit minden évben megszerveznek. Amely nem másról szól, mint a virágzó cseresznyefákról. Az emberek elvándorolnak ide, hogy gyönyörködhessenek benne. Vannak, akik egészen messziről érkeznek ezért a csodáért. Én csak az életem elől menekültem ide. Senki nem tudja, hogy hol vagyok, csak annyit tudnak, hogy jól vagyok. Ez nekem bőven elég. Itt senki nem ismert, nem botlottam bele ismerős arcokba és nem zaklatott senki. Csak egy voltam a sok ember közül, akiket egy kalap alá vettek az itteniek. Betérve egy kis vendéglőbe megreggeliztem, és közben néztem, ahogy zsong körülöttem mindenki. A felszolgáló az asztalok között cikázott, a főszakács pedig percenként megkongatta azt a kis harangot, ami fel volt neki szerelve a kiszolgáló ablaka fölé. Az emberek pedig percenként váltották egymást a zsúfolt kis helységben. A legtöbbje japán nyelven beszélt, amit nem igazán értettem és talán ez volt az igazi varázs. Próbáltam a gesztikulációjuk és a testbeszédük alapján kitalálni, vajon mit is mondhatnak. Ezzel mindig elszórakoztattam magamat, akár vendéglőben ültem akár a vonaton. Az emberek érdekesek, mikor nem értjük a nyelvet, amit beszélnek. Olyankor minden más hiszen nem fordulhatunk csak úgy oda hozzájuk megkérdezni, hogy „mennyi az idő?” vagy „milyen szép az időjárás”. Ilyenkor magunkra vagyunk utalva és a jó magyarázó képességünkre. Jelen esetben én kifejezetten élveztem, hogy senki nem ért meg engem és én se értem meg őket. Teljesen olyan érzés volt, mintha el lennék veszve egy idegen világban, mint mikor átkerül az ember egy harmadik világba ahol észre sem veszik.

Jó pár óra telt el így a vendéglőben ülve, mire felálltam és fizetvén tovább indultam a városban. Céltalanul bolyongtam és nézelődtem a kirakatok között. Megállva egy porcelán portékát áruló bolt előtt újra felhangzottak bennem a múlt emlékhangjai. Hányszor hallottam, hogy nem vagyok elég jó. Hányszor kellett elviselnem a jogtalan szemrehányást és a felrótt dolgokat. Az egyetlen bűnöm az volt, hogy élni akartam. Szerettem volna úgy élni az életemet, ahogy én elképzeltem. Nem vagyok se szent, se jó ember. Csak egy átlag hétköznapi ember, tele hibákkal és álmokkal. Vannak dolgok, amelyek mások számára hitvány kis semmiségek, nekem mégis a mindent jelentik. Ez nem nagy dolog, hogy elfogadják, úgy vélem. Nekik mégse ment. Ezt is el akarták tőlem venni, meg akartak fosztani attól, ami boldoggá teszi, ami mosolyt csal az arcomra, és ami támaszom a nehezebb időszakokban. Meg akartak fosztani attól, aki vagyok, önmagamtól. Sok száz talán millió ember így él tudom, de nekem nem ment és nem is megy. Inkább ne éljek sehogy, minthogy ilyen életet kényszerítsenek rám. Minden elmúlt dolog ellenére szeretem őket. Tiszta szívemből. Ezért is jöttem el kis időre, hogy távol mindentől és mindenkitől átgondolhassam a dolgokat. Nem akartam, hogy a megbánás, a fájdalom, az elfojtott fájdalom a meggondolatlanság útjára tereljen. Tiszta fejjel akartam gondolkodni, úgy hogy közben senki nincs rám befolyással. Ki akartam mindenkit zárni a fejemből, szükségem volt rá! Nagyot sóhajtottam és tovább sétáltam, elvegyülve az embertengerben. Lehajtott fejjel mentem amerre vitt a lábam, miközben a finom tavaszi szél lágyan cirógatott. Milyen könnyű is lenne az élet, ha olyan lennék, mint a szél. Bejárja az egész világot, mindent lát, mindenfelé jár és szabad. Legfőképp ezt irigyeltem tőle! Szabad! Arra megy, oda és akkor, amikor akar. Nem köti meg senki, nem akarja korlátok közé zárni és be fogni senki. Van, aki szereti, van, aki nem és van, aki elviseli. Azonban mindezek ellenére a szél nem foglalkozik velük. Talán ő teszi jól? A sok fajta vélemény ellenére is, jelen van és teszi azt, amit mindig. Nem törődik másokkal, az emberekkel, a Nap, a Hold és a felhők sem érdekli. Járja a Földet éjjel és nappal. Követhetném a példáját, hiszen a kitartása lankadatlan. Viszont a szél magányos. Hiszen a Nap és a Hold egymást váltja, mintha egymás párjai lennének. De a szélnek van párja? Nincsen. Kitartása ellenére szomorú élete lehet. Az is lehet, hogy tévedek. Neki talán így jó. Felnéztem a szikrázó kék égre és megráztam a fejemet. Ezer meg egy gondolat cikázik egyfolytában a fejemben, és nem tudom abbahagyni. Mindig jön egy újabb és újabb gondolat, amelyen elvitázok magamban akár órákig. Most már tényleg irigylem a szelet, ő biztos nem rágódik annyit, és nem vitázik önmagával. Felpillantva láttam, hogy megérkeztem a város azon részéhez, ahol az ünnepséget tartják. Körbenézve a lélegzetem is elállt. Gyönyörű volt a táj, a virágzó meseszép cseresznyefák által. Mindenhol emberek sétáltak és csodálták a fák könnyed kecsességét. Mennyire varázslatos. Egy évben csak egyszer, ilyenkor virágzik és mégis mennyi örömöt ad az embereknek. Ámuldoznak, csodálkoznak, gyönyörködnek, mosolyognak, nevetnek és örülnek. Örülnek ennek a különleges tavaszi csodának, amit a természet ajándékoz nekik évről évre. Nem drága, nem is olyan, amivel el lehet dicsekedni, és mégis különleges. Ilyen az igazi csoda. Egy kicsit olyan ez, mint a szeretet. Behunytam a szemem és felrémlettek előttem az ismerős sorok. Hogy is volt?

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.”

Igen, ez igaz úgy hiszem. Ez a tavaszi csoda is ilyen. Lassan elindultam a fák között és a természet alkotása mellett az embereket is figyeltem. Itt nem számított, hogy szegény vagy, vagy gazdag. Ez valami olyan volt, amiért nem kellett fizetni és egyenlőnek számított mindenki. Nem volt érdek, nagyképűség és lenézés. Olyan volt, mintha a virágzó fák elhozták volna ide a szeretet. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. Bár elismerem, ott a sok boldog ember között kicsit magányosnak éreztem magam, elhagyatottnak. Akár egy játék, amelyet megunt a kis gazdája és kidobott. A kukában heverve, egy csodára várva ugyanígy érezheti magát minden játék. Oldalra pillantva, megtorpantam és még lélegezni is elfelejtettem. Egy csokoládébarna szempárral találtam szemben magamat. Csupán egy szempillantásnyi időre, ugyanis a szempár gazdája eltűnt. Ki lehetett vajon Ő? Bár rövid ideig láttam csak, mégis megfogott ez a szempár. Melegséget árasztott a tekintete, együttérzést, törődést és valami apró csillogás is volt benne. Megbabonázott egy szempár! Őrület. Talán ez is egy a cseresznyefák csodái közül? Akaratlanul is arra mentem amerre eltűnt előlem. Kíváncsi voltam, meg akartam tudni, hogy ki az, aki rabul ejtett a tekintetével. Egy órás kutatás után azonban feladtam. Rengeteg emberbe botlottam bele, de egyiknél se láttam azt a szempárt, amelyet kerestem. Pedig jó pár barna szemű emberbe belebotlottam. Nagyot sóhajtva ültem le a fák között csörgedező kis patak partjára és hagytam, hogy a fű a lábamat csiklandozza. Behunytam a szemem és újra meg újra felidéztem azokat a barna szemeket. Talán soha nem látom már többet, de ez a pillanat örökre belém vésődött. „A szem a lélek tükre” állítja a mondás. Ha ez igaz, akkor ennek az illetőnek van a legszebb lelke. Tiszta, meleg és gyönyörű. Csakis ilyen lehet egy ilyen szép szempár gazdájának a lelke. Egy ideig csak a szél és a patak csordogálása törte meg a csendet, majd kis idővel léptek zajára figyeltem fel. Hátra volt hajtva a fejem és mikor kinyitottam újra az oly’ keresett szempárral találtam szemben magamat. Hirtelen, mint akibe belecsíptek úgy ugrottam fel a földről. Most nem akartam elengedni. Meglepődtem mikor az előttem álló fiúra, néztem. Lelki szemeim előtt egy izzig-vérig japán fiút képzeltem el, akinek éjfekete haja van, csábos mosolya és elbűvölő megjelenése. Ehelyett egy európai fiú állt előttem. Tekintetem végigjárta őt, amit ő csak mosolyogva „viselt” el. Fekete sportcipőt viselt, hozzá színben passzoló szűk nadrággal. Fehér trikó simult feszes mellkasára, amire egy piros-fekete kockás inget vett fel, félig begombolva. Karját számos tetoválás borította, haja éjfeketén virított a rózsaszín fák között és féloldalas csábos mosoly volt az ajkán. És a szeme. Ez volt az a szempár, amely ellopta a szívemet.

- Szia –mondta és mikor megszólalt a világ, mintha elnémult volna

Tuti nem vagyok normális, hogy így reagálok egy idegen fiú közelségére.

- Szia –mondtam én is elhaló hangon

Ezután csönd állt be közöttünk, amely meglepő módon nem volt kínos.

- Te európai vagy. –mondtam ki ezt az igen értelmes mondatot

- Igen. Félig pakisztáni vagyok, egyébként Angliában élek. –mosolygott

- Így már érthető az éjfekete hajad –sóhajtottam

- Az előbb láttalak a fák között.

- Ahogy én is téged. Pontosabban a szemedet csak –pontosítottam

- A te szemed igen beszédes. Valami bánt téged –mondta és leült a fűbe

- Nincs semmi –tagadtam és leültem mellé

- Tudod ugye, hogy a szem mindent elárul? Az nem tud hazudni, titkolózni és elrejteni az igazat. –nézett rám

Erre lesütöttem a szememet és a talajt kezdtem el fixírozni. Egyszerre bűvölt el és ijesztett meg, hogy valaki olyannal találkoztam, aki látja azt, amit mások nem. Ő látta a lelkem fájdalmát, amit soha senki eddig. Megijesztett mégis vágytam rá, hogy valaki ezt észrevegye és figyeljen rám.

- Eddig nem tudtam –motyogtam

- Igen, ezt sejtettem. Hiszen oly’ könnyedén kitárulkoztál felém. –mondta

- Akaratlanul történt. –válaszoltam

- Nem hiszem. Ahogy én se akaratlanul néztem rád. A te tekinteted már korábban megfogott engem, így hát én is meg akartalak téged fogni. Csak reménykedtem, hogy sikerül –ült közelebb

- Szándékosan tetted? –kaptam fel rá a fejemet

- Pontosan. –bólintott

- Miért?

- Mondtam már. Gyönyörű szép szemed van, olyan akár a vad hullámzó óceán. Emellett rettentő beszédes szemed van. Ahogy ott sétáltál a fák között, akár egy meggyötört angyal. –magyarázta

- El se hiszed, mennyire távol állok én ettől a hasonlattól –motyogtam ismét

- Lehet, nem ismerlek, a nevedet se tudom, azt se tudom ki, vagy és hogy honnan jöttél. Amit megjegyzem te, legalább már tudsz rólam. De ismerem az embereket. Akinek ilyen szeme van, az nagyon is közel áll hozzá. Máskülönben hogyan láthatnám azt a mérhetetlen szomorúságot és magányt a tekintetedben? Erre csak az őszinte emberek képesek. –magyarázta türelmesen

- A bűnbánó emberek is képesek erre. Akik bűneik elkövetése után érzik ezeket, az érzéseket.

- Valóban. De a szomorúság nem társul mellé. –tette a kezét az enyémre

- A magány velejárója ez az érzés. Talán ez van az én életem tekercsére írva –néztem le a kezünkre

- Vagy csupán rossz tekercset nézel. –mondta

- Nem hinném –ráztam meg a fejemet

Kezét óvatosan az állam alá csúsztatta és maga felé fordított. Először nem mertem ránézni, majd lassan felemeltem a fejemet. Ilyen közelről még jobban megdöbbentett a tökéletessége. Gyönyörű volt a szeme és most is melegséget árasztott.

- Miért? –kérdeztem megint

- Nem kell az életben mindenre választ kapnunk. Vannak véletlenek és vannak egyszerű csodák. Írjuk ezt a virágzó cseresznyefák listájára. –simított végig a hajamon

- Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem ezt a csodát –néztem kitartóan a szemébe

- Nem a mi posztunk eldönteni, ki mit érdemel meg. De ha már ezt hozta a sors, akkor miért utasítanád el? –kérdezte

- Az álom, ha felébredek, fájó tud lenni –mondtam

Előredőlve kicsit közelebb hajolt és úgy suttogta a fülembe.

- Ez nem álom. Ébren vagy és én nem megyek sehova –suttogta halkan

Éreztem, hogy a szememben könnyek gyűlnek, majd végigszánkáznak az arcomon. Hinni akartam neki, hinni akartam abban, hogy van még boldogság a pokol után. Hogy mindenkinek jár még egy esély az élettől. Talán mégis van valaki, aki meglátja bennünk a szépséget akkor és pontosan akkor, mikor mi magunk nem találunk se, szépet se jót. Remegő kézzel kissé bátortalanul és sután öleltem át majd bújtam a mellkasához. Ő átkarolt és szorosan húzott magához. Úgy ölelt, mint aki meg akar védeni mindentől, a világ összes bajától és gonoszságától. Éreztem bódító illatát, amely olyan volt akár a kábítószer. Hallottam heves szívdobogását és éreztem, ahogy megremeg egész testében. Elhúzódtam tőle annyira, hogy felnézhessek rá. Láttam, ahogy a szája sarka megrándul majd féloldalas mosolyra, húzódik.

- Látod, mit teszel velem. Ezt nem éltem még át soha, pedig számos lányt tartottam már a karjaimban. Megbabonáztál –döntötte homlokát az enyémnek lehunyt szemekkel

- De...-kezdtem, azonban ő közbevágott

- Nem kell valakit ismerni ahhoz, hogy tudd rá vártál egész életedben. A szív tudja. És az enyém, most azt súgja, hogy ne engedjelek el. –simogatta a hátamat

- Ha a karjaidban is ér a vég, akkor se megyek sehova. Itt akarok lenni veled. Melletted lenni ameddig csak lehet és még utána is.

- El sem tudnálak engedni. Egy napot nem tudnék ezek után nélküled élni. Megőrzök minden egyes pillanatot, hogy örökre a szívemben tartsalak. –ölelt újra magához

Végigsimítottam a haján és arra gondoltam, hogy ez valóban az élet csodája. Mikor nem találtam már kiutat megkaptam Őt az élettől. Még ha ez is lesz az utolsó döntés, amit meghozok az életben, nem hátrálok meg. Ő számomra az, aki okot ad az életben maradáshoz, erőt ad a folytatáshoz és támaszt ahhoz, hogy újra és újra felálljak.

- Örökre?

- Örökre –mosolyodott el és lágyan megcsókolt